Papp Károly
„A korán kezdett, kemény torna tönkreteszi a gyermeket. Először az agyát kell fejleszteni, nem a testét.”
Keleti Ágnes
A gyermekkorban szerzett természetes mozgásminták jelentősen meghatározzák az élsportban elérhető teljesítményt.
Ez a mondat eléggé „klissének” tűnhet, viszont bevezeti azt a témát amiről írni szeretnék. Ha elfogadjuk a fenti állítást, akkor egyből jön a következő felvetés.
Ki a felelős az serdülő kori hiányos mozgásmintáért?
Mert a gyakorló edző egyre többször találkozik olyan fiatallal akinek alapvető mozgáskoordinációs hiányosságai vannak.
- A szülő? Mert kisgyermekkorban nem hagyta a természetes mozgásminták megerősödését. Sokszor siettetve az állást, vagy a járást? Kihagyva a kulcsfontosságú mászás, vagy fordulatok mozgásait?
- Az iskola, vagy az óvoda? Amelyekben túlnyomó többségében (tisztelet a kivételnek) a testnevelés mozgás anyaga csak egy nyűg, amely elveszi az értékes időt az sokkal fontosabb tantárgyakétól?
- Az egyesület, ahol a kisgyermekkori eredményesség, mind az edzőnek, mind pedig a klubnak érdeke? Ugye klasszikus mottó: „Nálunk nem számít az eredmény, nekünk a gyerekek fejlesztése a legfontosabb….amíg nyerünk” Ha megnézzük egy-egy sportklub weboldalát, vagy Facebook oldalát, a hírek túlnyomó többsége arról szól, hogy győzött valamelyik gyerekcsapat. Ez talán alapvető alátámasztása az eredménykényszer gyermekkori hajhászásának. Nem beszélve az állami finanszírozási rendszerről, amely „díjazza az eredményes utánpótlás nevelő klubbokat”. A kérdés csupán az! Mi számít eredménynek?
Nos, a válasz talán mindhárom területet esetében „Igen”. A hiányos mozgásminták évről évre összeadódnak, amikor pedig ténylegesen kicsúcsodnak, akkor ezek javítása már nem igazán lehetséges. Pontosítok…..bizonyos szintű korrekcióra van lehetőség, azonban a teljes helyreállításra már nem igazán van lehetőség.
Ennek egyik legfontosabb eleme a sok sérülés. Ennek a nyilvánvaló testi-lelki sérülésen kívül, alapvető problémája, hogy a sérült sportoló nem tud edzeni, gyakorolni. Ezzel lemaradásba kerül a korosztályában. Ennek a lemaradásnak a következménye a túlterhelés lesz. Mivel szeretné bepótolni a kihagyott edzéseket. Ez pedig a 22-es csapdája. Ugyanis a túlterhelés megalapozza a következő sérülést.
Az óvoda és iskola mozgáselőkészítő szerepe elméletben létezik. De a pár évvel ezelőtt meghirdetett „mindennapos testnevelés” programja a legtöbb helyen nem valósult meg. Az óvodában és az alsó tagozatban (még egyszer tisztelet a kivételnek) gyakorlatilag nincs a 21. század elvárásainak megfelelő mozgásfejlesztés. Pedig ezek szerepe kulcsfontosságú lenne 2022-ben. Ugyanis azok a sokoldalúan fejlesztő mozgások, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt jellemezték a gyerekek minden napjait. Mára jelentősen lecsökkentek. A „grundok” szerepét kellene központilag orvosolni.
Klasszikus példának nevezhető az u.n 3+2 iskolai testnevelési rendszere, ahol gyakorlatilag 3 testnevelés óra van, a fennmaradó két óráról pedig elengedik a gyereket, ha a szülő igazolja, hogy valahol sportol a gyereke. Ez az igazolás pedig ugye…….nem nagy kunszt.
Van olyan korszerű kezdeményezés a Magyar Diáksport Szövetség részéről, amely módszertanában, alapjaiban próbálta megváltoztatni a rendszert, azonban ennek részesedése az egészből szerintem elég csekély.
Így jelentős mozgásminta deficittel kerülnek be a gyerekek az egyesületi sport világába. Alapvetően mi jellemzi ezt? Egyoldalú sportágspecifikus felkészítés. Dominánsan csak a sportági technikát oktatja. (A korábban említett eredménykényszerre nem térnék ki újból) Számtalan nemzetközi példa van arra, hogy a klubok felismerve a mozgás deficitet próbálják a sokoldalú képzés irányába terelni a sportolóikat. Ezzel azt érik el, hogy U10-ben nem ők nyerik a bajnokságot, viszont 16-18 éves korukban már jóval nagyobb mozgásbázissal rendelkeznek a specifikus mozgásokban, mint a korán specializálódott társaik. Felmerül a kérdés. Miként lehet jobb a specifikus mozgásteljesítmény, ha már az óvodától kezdve nem gyakorolták unos-untalan a sportági technikát? Ennek egyik oka – amiről korábban írtam -: kevesebbet sérültek, és több időt tudnak specializációval tölteni. A másik ok a nagyobb természetes mozgásbázis, ami alapját jelenti a későbbi sportági technikáknak.
Egy klisét ide emelve, aki 10-12 évesen nem tud hosszú ideig stabilan egy lábon állni, attól hogyan várjuk el 16 évesen, hogy hatékonyan tudjon erről a lábról felugrani és közben összetett sportmozgásokat végrehajtani?
A jelenlegi élsportba „belecsöppenő” gyerekek túlnyomó része: bokasüllyedéssel, X lábbal, hanyag tartással, rossz farizom aktivációval, kötött ízületi mozgástartománnyal rendelkezik. Ha nem is minddel, de a 60-80% legalább eggyel.
Az ilyen mozgás bázissal rendelkező fiatal nemcsak sérülékenyebb, de sokkal kisebb teljesítmény maximumot is tud teljesíteni. Nem csak a fittségi tesztekben, hanem a sportági alap technikák végrehajtásában is.
Lehetne sorolni a problémákat, de jobb lenne a megoldást felmutatni! Erre létezik egy nyugat európai minta. Ott az versenysportban belátták azt, hogy ha eredményt akarnak elérni, akkor ezt a problémát kezelniük kell. Ennek hatására jelentős energiát mozgósítottak a kis gyerekek sokoldalú mozgás előkészítésére. Talán nálunk is egy hasonló modell lehetne a minta. elkerülve, hogy fiatal emberek olyan sérülések miatt hagyják abba a sportpályafutásukat, amelyek megfelelő programmal kezelhetőek lennének. Megtartva annak a lehetőségét, hogy a 30-as éveiben járó sportoló új technikai elemeket illesszen be a mozgás repertoárjába. Meghosszabbítva és eredményesebbé téve ezzel a karrierjét.